Több mint negyed százada érik bennem ez a könyv. Középiskolában a barátaimmal, a ’80-as évek elején, gyakran olvastunk Sci-Fi-ket, megvitattuk olvasás élményeinket. Óhatatlanul felvetődtek az alapvető kérdések az élet keletkezéséről, céljáról. 

 Egy napon úgy éreztem, összeállt fejemben a kép. Akkor tettem egy nagy lépést: megalkottam saját hitemet, és megfogalmaztam a hitem alapjául szolgáló elméletemet, az élet megmaradásának törvényét. Ez az elmélet nem a reinkarnációról szólt, inkább az életformák fejlődésének törvényszerűségéről, és a léleknek ebben a folyamatban betöltött szerepéről.  

Büszke voltam arra, hogy akár mit is olvastam vallásokról, újabb kutatási eredményekről, megmagyarázhatatlan fizikai jelenségekről, számomra ez mind belefért ebbe az elméletbe. Közkinccsé akartam tenni, és elkezdtem megírni „A regényt”, nagy komolyan, tizenéves fejjel, egy nyolcvan oldalas kockás füzetbe. A negyvenedik oldalig sem jutottam. Újraolvasva nem tetszet az a messze a jövőben játszódó fantasztikus kerettörténet, ami egy harmadik világháború szörnyűségén keresztül próbálja az élet megmaradásának törvényszerűségeit bemutatni. Soha nem fejeztem be, pedig az egyetemi évek alatt, a kollégiumi szobákban hosszúra nyúló estéken újra és újra felmerülő téma többeket érdekelt, és szinte nyaggattak, hogy írjam meg. Azért nem álltam kötélnek, mert rájöttem, hogy nem tettem mást, mint az alapproblémát időben és térben a végtelenbe helyeztem, de nem oldottam meg. Ahogy az energia-megmaradás törvénye kimondja, energia mindig is volt, mindig is lesz, soha nem vész el, csak átalakul, ugyan ezt mondtam én is. Ez a kijelentés nem más, mint a dolgok leegyszerűsítése. Hogyan lett? Nem lett, mert mindig is volt. 

Az elméletnek a vallásokat összekapcsoló részei időről időre mégis előkerültek, különböző társaságokban beszélgetések témái lettek. Főként, amikor ezekhez a reggelbe hajló beszélgetésekhez a még ébren maradt társaság elég filozofikus hangulatban volt. 

Így volt ez a ’90-es évek végén is, amikor a fejemben lévő elmélet még mindig szilárd alapot adott meggyőződésemnek, miszerint nem véletlenül vagyunk itt, és nem ez az evolúció végállomása.

Egy baráti beszélgetés végén, amikor szóba került, hogy már többször gondolkodtam a megírásán, sőt már bele is fogtam, valaki megjegyezte, hogy már megírták. Nem hittem a fülemnek. Felírtam a könyv címét, elolvastam, és nagyon kellemesen csalódtam. Egyrészt azért mert egy hihetetlenül olvasmányos, tanulságos és tartalmas könyvre bukkantam, másrészt azért, mert csak érintette a téma lehetőségét, de nem írta le az alapgondolatot.

Később bele kerültem az Élet sűrűjébe. Volt fent, lent, kihívások, megpróbáltatások, tapasztalatgyűjtés ahhoz a bölcsességhez, amit sokan megszerzünk, csak nincs kinek átadni. A sokadik kihívás után fogalmazódott meg bennem a kérdés, mit karmázok, hogy az utóbbi tíz évben szinte semmi nem úgy alakul, ahogy szeretném? Ekkorra már sokadszorra hallottam azt is, hogy álomvilágban élek. Ha így van, akkor a karmám arra figyelmeztet, hogy nem ez az én világom, valami más utat kellene járnom. A végső lökést három momentum adta.

A lányom már több könyvet is írt. Nem több-százoldalas nagyregények, de nagyon ügyes, izgalmas könyvek, novellák. Az egyik lökést az adta, amikor elgondolkodtam: vajon honnét örökölte az írói vénát?

A másik lökést egy karmáról szóló könyv adta, ami segített egy kerettörténet kialakításában.

A harmadik lökés - ami segített cselekménnyel megtölteni a mondanivalót - azok a Virginia Tech híres 2007-es merényletéről és annak hátteréről összegyűjtött információk, amik elég izgalmasak voltak ahhoz, hogy még mélyebbre és mélyebbre ássak.

Célom, hogy ezzel a bloggal és a társasági oldalakon elindított fórum lehetőségekkel számodra is kiteljesedjék, bölcsességgel töltödjön ez a sok szálon futó történet.

Talán neked is megérte huszonhét évet várni erre a könyvre.